Ezen az oldalon ízelítőt szeretnék adni abból, hogy mit közölnek az állatok, hogyan lehet velük igen komoly témákról is beszélgetni, s esetenként különleges élményben részesülni.
Plútó
Plútó történetének egy részét megírtam az egyik cikkemben, az alábbiakban olvashatják az egész beszélgetést.
A gazdi az alábbi panasszal keresett meg: Három hónapja fogadtuk örökbe Plútót. Ő egy hét éves vizsla. Az a gondunk, hogy nagyon fél az autóban, pedig sokat utazunk vele. A kérdés az lenne, hogy miért?
Plútó mindenkihez nagyon barátságos, így engem is azonnal bizalmába fogadott. Rögtön oda ült elém, és szinte végig ott maradt. Időnként hanyatt vetette magát és mutatta a hasát, hogy oda kéri a simit. Nagyon sok simogatást kért, igényelt, és nagyon szeretni való kutyus.
Először a testére hangolódtam rá, hogy hogyan érzi magát a bőrében. Azt éreztem, hogy a jobb vállánál van egy kis fájdalom. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e a lábával. Gazdája azt mondta nem, mert sántított, de már kezelték, és nem sántít, de még nincs rendben.
- Melyik lába? – kérdeztem.
- A jobb.
- És melyik részen van a probléma?
- Az orvos nem tudta megmondani.
- Hogy érzed itt magadat? – kérdeztem őt tovább.
Erre érzések jöttek: szomorú, beletörődő érzések, amelyek alapja az volt, hogy hiába érzi itt jól magát, majd egy idő múlva innen is elviszik. Mélységes bizonytalanságot, szomorúságot éreztem nála, mint akinek nincs otthona. Nem mer bízni abban, hogy lesz egy állandó gazdája és otthona.
Elmondtam ezeket és azt javasoltam, hogy sokszor mondják el neki, hogy ők azt akarják, hogy velük maradjon, és ez az otthona.
Majd a gazdi a múltjáról kérdezte őt. Zaklatott érzések között két képet láttam: egy fiatal férfit, aki pórázon ráncigálja őt, és mindig szidja. Majd egy középkorú házsártos nőt, aki szidja, és aki érezteti vele, hogy a terhükre van, nem kívánatos ott. Nem tudtam, hogy volt-e más gazdája ezen kívül, csak azt éreztem, hogy ha volt is, abban már nem mert megbízni. Nagyon szomorú érzések jöttek felőle, ezért ismét mondtam a gazdinak, hogy erősítsék meg benne, hogy szeretik, és itthon érezheti magát.
Ezeket elmondtam Plútónak is. Kicsit felélénkült és reménykedve megkérdezte:
- Itt maradhatok? Nem visznek el a menhelyre?
Ettől könnyes lett a szemünk, és mindketten megerősítettük, hogy nem, bízhat a jelenlegi gazdáiban, nagyon szeretik őt.
Majd a gazdi azt kérdezte, hogy miért fél az autóban?
Válaszul nagyon erős félelmet éreztem, és egy képet láttam: Plútó a vezető mögötti ülésen ül, és rémülten látja a szélvédőn keresztül, hogy a külvilág be fog törni az autóba. A közeledő képeket rendkívül ijesztőnek látta.
Elmondtam neki, hogy megnyugodhat, ezek nem jönnek be az autóba, ott teljes biztonságban van. Ez azonban nem nyugtatta meg, ezért megkérdeztük tőle, hogy mi segítene neki, hogy ne féljen? Válaszként egy képet küldött: Ott ül hátul az autóban, a gazdi mellette ül, és átkarolja (a férj pedig vezet).
Elmondtam ezt a gazdinak, aki vidáman megerősítette:
- Pontosan ezt szoktuk csinálni! Odaülök mellé, átkarolom, ő pedig a fejét a kezembe teszi, de még így is nagyon fél.
Ismét megnyugtattuk, hogy az autóban biztonságban van, majd azt javasoltam, hogy utazás előtt mindig mondják neki, hogy menni fogunk, és te biztonságban vagy. Elmondtam neki, hogy segíteni fogunk, hogy ne féljen, mire zaklatottan megkérdezte:
- Jó, de mikor?
- Amint csak lehet, sietünk a segítséggel – válaszoltam.
A gazdi még azt is kérte tőle, hogy ne kergesse a macskákat.
Amikor ezt a kérést tolmácsoltam, csodálkozva mondta:
- De hát nekem ez a feladatom!
- Mostantól kezdve nem feladatod – válaszoltam – a gazdi nagyon kéri, hogy ne bántsd a macskákat. A galambokat meg a kacsákat kergetheted, azt mondja.
(Közben megkérdeztem a gazdit, hogy nem lesz-e gond, ha a kacsákat kergeti, mert el is kaphatja őket. Ő megerősített, hogy Plútó lassú, nem tudja elkapni a kacsákat.) Majd ismét a kutyára figyeltem:
- A galambokat? – kérdezte csalódottan. De hát őket nem tudom elkapni!
- Nem baj, - mondtam - csak kergesd nyugodtan, nem kell elkapnod.
Kissé csalódott volt, mint akinek elrontották a játékát, de elfogadni látszott a kérést.
Majd a gazdi elmondta, hogy amikor ő más kutyákkal barátkozik, akkor Plútó nagyon féltékeny, nem enged senkit sem az ő közelébe. Kérdezzük meg, hogy miért.
- Miért nem engeded, hogy a gazdi más kutyákkal is barátkozzon?
Erre egy erős, fájdalmas érzés jött felőle, amit úgy tudtam lefordítani, hogy attól fél, hogy a gazdi egy másik kutyát keres magának ő helyette, és azt akarja hazavinni, nem őt. Ezért van úgy kétségbeesve ilyenkor.
Ez is mutatta Plútó mély fájdalmát és félelmét, hogy ismét kidobják, elküldik.
A gazdi megerősítette neki, hogy nem hoz haza más kutyát, csak őt, szeretik őt, és azt akarják, hogy velük maradjon.
A beszélgetés után 1-2 hónappal a gazdi örömmel írta, hogy Plútó sokkal jobban érzi magát, csökkentek a félelmei és már engedi, hogy barátkozzon más kutyákkal, sőt ő is elkezdett játszani idegen kutyákkal.
Teknősök
Egy gazdi az alábbi kérdéssel fordult hozzám:
Nálunk két sárga fülű ékszerteknős lakik. Régóta felmerült bennem a kérdés, hogy bár nem Magyarországon honos faj, hanem dél-amerikai, vajon mi a jobb nekik, hogy lakásban vannak, vagy engedjük szabadon őket?
Amikor megérkeztem, a lány teknős a terráriumban volt, a fiú sétálgatott a lakásban. A lány kíváncsian dugta ki a fejét a vízből, mintha azt kérdezte volna: Te ki vagy?
Mondtam, hogy azért jöttem, hogy beszéljek velük, és kérdeztem, hogy beleegyezik-e. Azt mondta igen, bár nagy lelkesedést nem sugallt.
A gazdi első kérdése az volt hozzá, hogy hogyan érzi itt magát?
- Nem jól – jött az egyértelmű válasz, s közben egy növényekkel sűrűn benőtt dzsungelszerű folyó képét mutatta a víz alóli nézetben. Ebből éreztem, hogy a sok vízi növény hiányzik neki.
A gazdi erre szomorúan mondta, hogy már mindennel próbálkozott, de nem tud olyan vízszűrőt szerezni, ami rendesen megszűri a vizet, ha növényeket tesz bele.
Ezt elmondtam a teknősnek, amire ő csodálkozva így válaszolt:
- A vizet nem kell szűrni, az magától megtisztul!
- Kint a természetben, az erdőben igen, de itt bent nem – mondtam neki. Sajnos, itt szűrni kell, és a gazdi nem tudja ezt megoldani. - Ezt szinte közönyösen elfogadta.
A gazdi azt szerette volna tudni, hogy kitegye-e őt egy tóba, ahol ugyan nyáron jól érezheti magát, de kérdés, hogy kibírja-e a telet? A teknőslány röviden és egyértelműen válaszolt:
- Hideg a víz! – és éreztem, hogy megborzong.
A gazdi erre elmondta, hogy még ilyenkor is (kint 30 fok volt) fűteni kell a terrárium vizét, mert ők a melegvízben tudnak csak élni.
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy miért marakodnak a másik teknőssel.
Erre ő inkább érzést küldött, amiből az derült ki, hogy a másik belép az ő territóriumára, ami neki nem tetszik.
A beszélgetésnél szinte minden családtag jelen volt, és megkérdezték, hogy kit szeret a legjobban?
A teknőslány a gazdi lányára utalt. Ez meglepte őket, mert a fia gondozta. A lány viszont elmondta, hogy többször is felmászik az ágyra, amikor ő laptoppal az ölében ül ott, és addig bökdösi az orrával a gépet, amíg a lány rá nem figyel.
A gazdi elmondta, hogy a nyaralásra magukkal szokták őket vinni, és egy kertbe kiengedik. Azt kérdezte, hogy tetszik-e ez nekik?
- Az első egy-két nap nem, utána jó – jött a kurta válasz.
Ezek után megérkezett a fiú teknős, és hozzá fordultam. Elmondtam neki, hogy szeretnék vele beszélni, megengedi-e?
Sértetten csattant fel:
- És miért nem velem kezdted?!
Úgy meglepődtem, hogy válaszolni is elfelejtettem neki.
Tőle is megkérdeztük, hogy érzi itt magát.
- Jól – jött a szenvtelen válasz.
- Szeretnéd-e, hogy a gazdi egy tóba vigyen téged?
Erre inkább érzés jött, mint szó: Nem szeretném, mert itt biztonságban vagyok.
Ezután a gazdi még néhány személyes kérdést intézett a teknősökhöz, akik nem túl nagy érzelmi töltettel válaszoltak.
Valószínűnek tartom, hogy az érzelmi beállítottság fajtól is függ, más egy kutya érzelmi élete és más egy teknősé. Az a fontos, hogy így szeretjük őket, ahogy vannak.
Marci
A gazdi az alábbi panasszal fordult hozzám: Nekünk egy spánielünk van, Marci, aki mióta a kisfiunk megszületett, nehezen boldogul nálunk. Szeretnék segítséget kérni ebben.
Marci már az ajtóban elém jött. Nagyon barátságos, jól nevelt kutyafiú. Az érkezésem szemmel láthatóan felzaklatta, ami megszokott dolog a kutyáknál. Ezért azt mondtam a gazdinak, hogy leülök és megvárom, amíg a kutya megnyugszik, akkor tudok igazán ráhangolódni. Ám, nehezen nyugodott meg. Sok-sok simogatást, szeretetet kért, ezért az ölembe engedtem. Kb. 10-12 perc múlva leült a sarokba. Ekkor tehettem fel neki az első kérdést. A gazdi azt szerette volna tudni, hogy mi a múltja, honnan jött.
Megkértem Marcit, hogy meséljen arról, mi volt vele, mielőtt ide került, küldjön nekem képeket, hogy láthassam, honnan jött, mi történt vele. Erre olyan heves érzelmek törtek rá, hogy alig lehetett bírni vele: bújt az ölembe, folyamatosan nyalta a kezemet, nem lehetett leszedni sem rólam. A nagy izgatottsága miatt nehezen tudtam érzékelni, amit üzent, csak azt sejtettem, hogy meghalt a régi gazdája, ami végtelen szomorúsággal töltötte el. Nagyon nehezen csillapultak a kitörő érzelmei. Időnként egy-egy kérdést feltettem neki:
- Marci, hogy érzed itt magadat?
- Jól, de szomorú vagyok – sugallta, és éreztem, hogy a múltja miatt.
- Hogy érzed itt magadat, mióta a kisbaba megszületett? (Aki akkor már 8 hónapos volt.)
Erre újabb heves érzelmi kitörés történt nála, és nagy nehezen ezt érzékeltem:
- Jól, de háttérbe szorultam. … Félek, hogy már nem kellek, hogy elvisznek máshová…
Mindeközben mérhetetlen fájdalom áradt belőle, és nem szűnt meg izegni-mozogni, nyalni a kezemet, felugrálni rám.
A gazdinak könnyes lett a szeme, mert ő is érezte Marci fájdalmát. Mindketten vigasztaltuk: elmondtuk neki, hogy szeretjük, itt van az ő otthona, itt maradhat, szeretik őt, és azt akarják, hogy itt maradjon. Nagyon-nagyon nehezen nyugodott meg.
A következő kérdés az volt, hogy hány éves. A válasz alapján 5-6 között, közelebb a 6-hoz.
A gazdi felvilágosítást kért a kutyus eredeti gazdájáról. El akarta mondani nekem, hogyan került hozzájuk Marci, de nem engedtem, hogy semmi se befolyásolhasson. Mondtam, hogy ez fájdalmas lesz a kutyának, de megpróbáltuk.
Kértem Marcit, hogy mutasson nekem képet az eredeti gazdájáról. Erre rettentően izgatott lett, és felugrott rám. Miközben ugrott, egy magas, vékony alkatú, talán világos hajú fiatalember képét láttam, de azt hittem, hogy ez attól van, hogy mielőtt behunytam a szememet, a kutyát láttam magam előtt két lábon, felemelkedve, pofija az én arcommal egy magasságban volt. Majd e kép után rögtön egy 40-50 év körüli, normál testalkatú nőt láttam, és ez a kép maradt.
Közben Marciból mérhetetlen fájdalom tört elő. Ha egy kutya tud zokogni, akkor ő azt tette. Hangtalanul, izgalomtól rázkódva áradt a szeméből a mély fájdalom – amit nagyon nehéz volt látni, de nyugodt tudtam maradni, hogy támasza lehessek. Mindketten nyugtattuk, szerettük, sokszor elismételtük neki, hogy itt szeretetben van, itt maradhat, ő a család tagja.
Amikor a kutya kissé lenyugodott, a gazdi elmondta, hogy a Duna partján kikötve talált rá egy hölgy, akinél Marci egy ideig tartózkodott, amíg ők be nem fogadták. Elmondta azt is, hogy ha az utcán egy fiatal, magas, bőrdzsekis férfit lát, akkor hanyatt-homlok odarohan az idegenhez. Ebből azt sejtettük, hogy eredeti gazdája – akit valamilyen ok folytán elveszített – így nézhetett ki.
Eltelt egy jó idő, mire valahogy megnyugodott. Ekkor a gazdi megkérdezte, hogy a kisfia iránt mit érez.
Marci rögtön válaszolt, és kettős érzést küldött, amit így tudtam lefordítani: „Szeretem, de rossz, hogy már nem vagyok olyan fontos miatta, de jó vele játszani!”
Majd a gazdi azt kérdezte tőle, hogy mivel segíthetne neki, hogy jól érezze itt magát. Marci ezt válaszolta:
„Jó lenne, ha rendszeresen szánna rám egy kis időt, amikor csak velem foglalkozik, … hogy csak én legyek…”
A gazdi ezt megígérte neki, majd azt szerette volna tudni, hogy fizikailag hogyan érzi magát, nem fáj-e valamije.
Ahogy ráhangolódtam, csupán azt éreztem, hogy a gyomra körül van egy közepes szorongás, de azért meg is kérdeztem.
- Minden rendben – jött a válasz.
Lassan úgy tűnt, hogy Marci megnyugszik. Leült a sarokba, és ha nem szóltunk hozzá, ott maradt. Ha szóltunk, újra izgatott lett, és lerohant a szeretetével. Mégis lassan úgy láttuk mindketten, hogy megnyugszik.
Éppen beszélgettünk a gazdival, amikor úgy éreztem, Marci mondani akar valamit, ezért odafigyeltem:
- Mondd meg, hogy minden rendben lesz, ne aggódjanak!
Megmondtam, és hozzátettem, hogy úgy éreztem, ezzel azt akarja mondani, hogy fel fogja tudni dolgozni a fájdalmat.
Marci még egy darabig izgatott volt, bújt, nyalogatott, de a gazdival együtt úgy éreztük, hogy megkönnyebbült – ha nem is egészen, de valamit oldódott a fájdalma. Még az utolsó szeretet rohamok közben Marci váratlanul ezt mondta nekem:
- Köszönöm, hogy eljöttél!
- Nagyon szívesen – válaszoltam – , és bízom benne, hogy elmúlik majd a fájdalmad!
Gazdájával megbeszéltük, hogy sokat kell neki mondani, hogy szeretik, itt maradhat és biztonságban van. Fontos az is, hogy amit megígért neki – az idő, amikor csak vele foglalkoznak – azt betartsa. Ha elmennek valahová, mindig mondják neki, hogy hová mennek, miért nem tudják őt magukkal vinni, és mikor jönnek haza. Ez növeli a biztonság érzetét – hiszen retteg attól, hogy egyszer csak nem jönnek haza hozzá.
Póniló
Gyakorlásaim során volt egy rövid beszélgetésem egy pónilóval is. Amikor közelítettem hozzá, akkor láttam egy táblára kiírva, hogy „Vigyázat, a pónik haraphatnak!”. Ezért óvatos voltam. Megálltam előtte, és megkérdeztem, hogy akar-e beszélgetni. Volt hozzá kedve, így egy pár percig beszélgettünk. Majd az az érzésem támadt, hogy szeretné, ha megsimogatnám. Mivel láttam a kiírást, nem mertem, s ezt meg is mondtam neki. Erre azt válaszolta, hogy „Nem én harapok, hanem ő” – és egyik társára mutatott a fejével.
Ez azonban nem győzött meg engem, és a közelbe lévő kis padra ültem le, onnan akartam folytatni a beszélgetést.
Ekkor azonban megjelent egy apa a 3-4 éves kislányával. A gyerek nagyon lelkes volt a pónitól, és meg akarta simogatni. Érdeklődve figyeltem, hogy mi történik. A gyerek éppen nyújtogatta a kezét a póni felé, amikor megjelent egy fiatal pár. A nő rutinosan odament a pónihoz és megsimogatta, majd a kislány felé fordult: „A homlokán simogasd meg, akkor nem fog harapni!”. A kislány boldogan simogatta a pónit, aki átdugta a nyakát a simogató karok alatt, egyenesen rám nézett, és így szólt: „Na, látod, hogy nem harapok?”
Medve
Az egyik vadasparkban kíváncsian mentem oda a medvékhez. Csak az egyikük volt kinn, aki meglehetősen depressziósnak tűnt. Pár perc múlva egészen közel jött a kerítéshez, így könnyebben tudtam szóra bírni. Megkérdeztem, hogy érzi itt magát, amire egy nagyon nehéz, szomorú érzést küldött, s egyúttal mutatta azt is, hogy kicsi neki ez a terület (amiben igaza is volt). Ezután mutatott egy képet, ahol erdei fenyőket láttam a távolban, az előtérben pedig nagy, füves területet. Azt sugallta, hogy ott érezte jól magát, oda vágyik vissza.
Nem tudtam, hogy hol lehet ez a hely, azt gondoltam, hogy biztosan kölyök korában fogták be, és ezen a területen élt, valahol a hegyekben, azért hiányzik úgy neki.
A gondozótól óvatosan megkérdeztem, hogy nem letargikus-e a medve, és elég-e neki ennyi tér. „A medve teljesen jól van, és ennyi terület elég neki!” – hangzott a válasz, én pedig azt gondoltam, hogy akkor biztosan így van, én tévedek.
Majd eltelt 2 hónap, és egy másik vadasparkba mentem, ahol sok medve volt. Nekik hatalmas területet kerítettek körbe, ahol láthatólag jól érezték magukat. Ahogy körbejártam, egyszer csak egy olyan szögből láttam az egész tájat, ami azonnal eszembe jutatta a másik vadasparkban élő medvét. Pontosan ezt a képet küldte az a medve! Itt élt volna?
Sikerült beszélnem egy gondozóval, aki jól ismerte a másik parkban lakó medvét. Elmondta, hogy a társa itt van, és ő is itt élt egy darabig. Kettőjüket mentették ki egy helyről, majd ide hozták őket, és egy idő múlva őt átvitték a másik vadasparkba. Társa itt maradt.
Ekkor összeállt a kép bennem: az a medve szeretett itt lenni, hatalmas területen élt – igaz, hogy többed magával –, és itt volt a társa is, akivel együtt nevelkedtek fel. Átvitték őt egy másik helyre, ahol kicsi a tér, nincs itt a társa, így nem csoda, hogy szomorú és életunt lett.
Szarvas
A szarvast több nép tartotta szent állatnak. Csak akkor értettem meg igazán, miért, amikor abban a kegyben részesített a sors, hogy egy szarvas hosszan szemkontaktust tartott fenn velem.
Az imént említett vadasparkban sétáltunk az állatkommunikációt gyakorló kis csoportunkkal, és lassan közelítettünk a szarvasok területéhez, amikor már messziről láttam, hogy a délutáni pihenő kellős közepén a szarvasbika feláll, és – érthetetlen ok miatt úgy éreztem, hogy – engem néz.
Gyorsan tisztáztam magamban, hogy tévedek, kizárt dolog, hogy konkrétan engem nézzen. Közben egyre közelebb értünk a csordához, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy tényleg engem néz a szarvas. Ekkor megjelent a fejemben a gondolata: „Ki a vezetőtök?” Ismét meg voltam győződve, hogy képzelődöm, ilyet egy szarvas nem kérdez, azt sem tudja, hogy tudunk vele beszélni. Minden esetre könnyedén visszaüzentem – hiszen mindegy, úgyis csak fantáziálok –, hogy én. Ettől kezdve a szarvas senki másra nem figyelt, csak rám. Én pedig – amikor végre felfogtam, hogy nem képzelődöm, tényleg engem figyel – lélegzetvisszafojtva mentem olyan közel, amennyire a helyzet megengedte. Tiszteletteljesen megkérdeztem, hogy mit szeretne mondani. „Már vártalak” – hangzott a kurta felelet. Próbáltam faggatni, hogy miért várt, mit tehetek érte, de válasz nem jött több, csak egy egyre felemelőbb, soha nem tapasztalt szeretet érzés.
Legalább negyed órát ültem a közelében, miközben le sem vettük egymásról a tekintetünket. Nem tudom, mit akart mondani, de olyan érzést küldött, amit emberektől is ritkán érzek. Mérhetetlen szeretet járt át, és majdnem úgy éreztem magam, mint aki szerelmes. Beleolvadtam a szemébe, s egyre jobban érzékeltem a fenséges lényét. Alig voltak gondolataim, de azt tisztán éreztem, hogy szellemileg magas rendű állattal állok szemben, s rögtön megértettem, hogy miért tartják szentnek. Méltóságteljes, tiszteletreméltó s egyben szeretetet árasztó lénye megigézi az embert. Én is így álltam szinte mozdulatlanul, beleolvadva a tekintetébe, hosszú-hosszú perceken keresztül.
Amikor tovább kellett mennie a csoportnak, itt is megbeszéltük az élményeket, mint minden más állatnál, és a csoporttagok egyöntetűn azt mondták, hogy ők is hallották a „Ki a vezetőtök?” kérdést, amire válaszoltak, s észrevették, hogy ettől kezdve a szarvas csak velem volt hajlandó kommunikálni.
Úgy érzem, egy életre szóló csodálatos tapasztattal ajándékozott meg ez a valóban szent állat.
